Most azonban egy olyan téma következik, amit nem nagyon lehet listákba szedni, mégis egyre többet foglalkoztatott az elmúlt időszakban. Ez az, amire az ember gondolatban tekint vissza, és most megpróbálom papírra vetni az eredményt. Nem egyszerű feladat.
A barátokról van szó. A barátaimról. Társak, akikkel többé-kevésbé együtt élek, meghatározzák életemet, személyemet. Ez már eleve egy durva kérdés: vajon mennyire határoznak meg az engem körülvevő emberek? Mennyire kell, hogy szoros legyen a kapcsolat? Mennyire gyakori? Mennyire kétirányú? Mennyire egyenlő? Nem lehet-e, hogy egy barát sokkal jobban meghatároz engem, mint ahogy azt az illető tudja? Nem kéne ezt jobban kommunikálni felé? Hogy ő is értse, és átérezze a kapcsolat súlyát? Néha rengeteg ilyen kérdésen aggódom, és félek, hogy nem vagyok elég jó az értésre adásban.
Az, hogy ilyeneken aggódom, több tényezőre is visszavezethető szerintem. Egyrészt fogynak a barátaim. A magyar barátaim köre már szerencsére lassabban fogy, hiszen egy jó ideje nem élek otthon. Akinek még fontos vagyok, azzal szoktam valamilyen módon és gyakorisággal kommunikálni. A leszakadók már rég eltűntek, a maradók meg maradtak.
Sajnos a hollandiai barátaim köre sokkal inkább fogy, és ez nagyon rosszul érint. A helyzet az, hogy az egyetem alatt rengeteg ismerősre tettem szert, és hihetetlen mértékben kinyílt a világ. Ám ez az állapot egészen rendkívüli volt, mert mint kiderült, az emberek nagy része tényleg csak tanulni jött ide, és az egyetem végeztével léptek is tovább, általában haza, a kisebbség pedig egy harmadik országba. Így állt elő az a helyzet, hogy másfél évvel a diplomázás után alíg maradtak barátaim hollandiában. Persze nem azt állítom, hogy mind leszakadtak, mert néhányukkal egészen jóban vagyok, és néha még beszélgetünk is egy rövidet chaten, de már sokkal inkább a permanens távolság a meghatározó. Nagyon remélem, hogy amikor eljutok odáig, hogy meglátogassam őket régi-új hazájukban, örömmel fognak fogadni, és fel fogjuk tudni eleveníteni a barátságot arra a pár napra, amit ott fogok tölteni. De sajnos a másik kontinens az érzelmi kötődést meggátolja.
A maradék holland barátaimat egy kezemen meg tudom számolni. A munkahelyem ezen egy csöppet segített, mert a távozók helyett találtam néhány hozzám hasonló vándormadarat, akik dolgozni jöttek ide, és jóban lettem velük. Belőlük sincs sok, a másik kezemen elférnek, és van egy olyan érzésem, hogy ők sem lesznek örökké itt. Aki egyszer elindult, az nem fog megállni.
Összességében úgy érzem nincs túl kevés barátom, de a földrajzi elhelyezkedéssel már vannak gondok. Az a helyzet, hogy néha kicsit magányosnak érzem magam. Igyekszem élőben és online is tartani a kapcsolatot mindenkivel, de az együtt átélt élmények határoznak meg minket, és azt online nem lehet művelni. Mellékes gondolat, de ezért nem hiszek a hosszú távkapcsolatokban. A heti egy-egy alkalommal megejtett chatelések, a 'szia, mi újság? semmi különös.' párbeszédek arra jók, hogy nem felejtenek el a barátok, de nem kifejezetten töltenek fel érzelmileg. Úgy gondolom, nekem nehezebb ezt átélni, és a barátaimnak nehezebb megérteni, hogy szükség van egy kis igazi beszélgetésre, mert ők nem érzik az elszigeteltséget otthon. Mindenki dolgozik, mindenkinek stresszesek a napjai, nem ér rá, mással foglalkozik, este meg már a halál akarja bekapcsolni a számítógépet, hát még a távolba szakadt haverral érdemi beszélgetést folytatni. Ezt mind megértem, elfogadom, sőt én is így érzek a legtöbb este. De vannak azok az esték, amikor már jól esne egy kis figyelem, egy kis törődés. Amikor valaki ír, és el lehet vele egy fél órát cseverészni a "semmiről". Amikor az ember megoszthatja a másikkal, mi foglalkoztatja éppen, miért rajong, mi nyomasztja, mitől kapott dührohamot napközben, és így tovább. A rohanó világban erre sajnos nagyon kevés idő marad, pedig ettől kerül közelebb az a barát, ettől megy össze a távolság.
Én sokat szoktam gondolni a barátaimra. Szerintem jóval többet, mint azt ők tudják. Néha megpróbálok hangot is adni ennek, de erről nem lehet akármikor értesíteni a másik felet, neki is befogadó állapotban kell lennie. A legtöbb beszélgetés már a 3. sor után abbamarad, mert éppen nem ér rá az illető. Valószínűleg el sem jut a tudatáig, hogy kerestem. Szomorú dolog, de nem lehet mit kezdeni vele, ilyen az élet. Lehet még ajándékok formájában is üzenni, valós, vagy virtuális, mindkettő törődést fejez ki, és általában célba is ér az üzenet. Na meg manapság, irónikus módon a klasszikus papír alapú levél hordozza a leghangsúlyosabb törődést, hiszen azt elküldeni tényleg sok energiába kerül.
Végezetül még annyit tennék hozzá, hogy minden egyes barátomnak nagyon örülök, és higyjétek el, nagyra értékelem barátságotokat. Mint fentebb említettem, általában igyekszem ápolni a kapcsolatot, néha csak a fejemben, amikor nincs más lehetőség. Persze az is előfordulhat, hogy épp én nem érek rá, amikor kerestek, és én vagyok a figyelmetlen, ezért elnézéseteket kérem. Bár az is lehet, hogy csak én aggódom ilyesmiken, és igazából senki nem keres ilyen szándékkal. Ha nincs igazam, írjátok meg.
U.i. Írjatok, hívjatok, látogassatok meg, küldjetek ajándékot! Minden törődést hálával fogadok.
U.i. 2 Persze, hogy egy filmet néztem ez előtt is, mindig ilyenkor leszek picsogós érzelmes. Holnap már nem is fogok ilyeneken agyalni. Csak szólok.
